Petőfi Sándor és Erdélyi János a reformkor magyar irodalmának meghatározó alakjai. Nincs olyan magyar ember, aki ne ismerné Petőfi verseinek számos sorát és nincs olyan irodalommal foglalkozó személy, aki ne olvasta volna Erdélyi irodalomelméleti és kritikai írásait, ne ismerné népköltészeti gyűjtéseit.
Petőfi a lánglelkű költő és forradalmár, Erdélyi a megfontolt teoretikus.
Erdélyi a népies irodalom megfogalmazója, Petőfi annak legfőbb képviselője. Ugyanazért munkálkodtak: hallatni akarták a NÉP hangját.
Petőfi és Erdélyi személyét, a népköltészet iránti elköteleződésüket mutatja be virtuális tárlatunk, különös figyelmet szentelve életük Bodrogközt és Ung-vidéket érintő mozzanatainak.
Küldetésünk a szűk hazánk, Ung-vidék szellemi, kulturális és gazdasági felemelkedéséért való eltökélt munka, értékeink láttatása és segíteni az itt élőket magyarságuk vállalásában és megélésében.
2003-tól működtetjük a nagykaposi Magyar Közösségi Házat, melynek része az Erdélyi János Emlékmúzeum, a Mécs László helytörténeti könyvtár, az 56-os emlékszoba, felnőttképző központ és vásárudvar.
A Házhoz kötődő csoportok, személyek és az idelátogató kiemelkedő közéleti személyiségek mindannyian hozzájárultak intézményünk szellemiségének kialakulásához, munkájukkal, tudásukkal, művészetükkel a nagykaposi Magyar Közösségi Házat a Kárpát-medence egyik kiemelkedő magyar közösségi műhelyévé téve az elmúlt 20 évben.
Erdélyi János költő, kritikus, esztéta, filozófus és népköltészi gyűjtő vagyok.
Kiskaposon születtem 1814-ben jobbágysorban élő földműves szülők legkisebb és egyetlen fiúgyermekeként …
Petőfi Sándor vagyok, a magyar irodalom legismertebb alakja. Életem 26 éve alatt közel ezer költeményt írtam, voltam költő, színész és forradalmár. 1823-ban születtem …
Készült a Nemzeti Kulturális Alap Petőfi 200 Ideiglenes Kollégiuma által támogatott “Petőfi Sándor és Erdélyi János kapcsolata a 21. sz. virtuális múzeumában” című, 690132/11 azonosító számú pályázat keretén belül.
Nem a palotának fényes gyertyaszála
Vagysok én, hanem a kunyhók mécsvilága.
Alant születtem én, szalmafödél alatt,
Sohasem tagadom meg származásomat.
Piros a te kendőd, lobog is.
Fényes a te szemed, ragyog is.
Eszem a szép szemed, be bogár,
De a szíved, kislány, csapodár.
Gondolnád azt, mit én, angyalom,
Szeress belém, én azt gondolom.
Szeress belém, kedves, ha lehet;
Nem kívánok aztán egyebet.
(Pest, 1843)
Adom tudtára mindazoknak,
Kiket tán sorsom érdekel,
Hogy tiszta látkörét jövőmnek
Sötét, nehéz köd lepte el.
Eddig Thalia papja voltam,
Most szerkesztő-segéd leszek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!
Szép élet a szinészi élet,
Ki megpróbálta, tudja jól,
Bár ellene a balitélet
Vak órjásának nyelve szól.
Hogy én lelépek a színpadról,
Szívem nagyon, nagyon beteg –
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!
Igaz, hogy ottan a rózsának
Sokkal nagyobb tövise van,
De oly rózsákat, mint ott nőnek,
Máshol keresni hasztalan.
Mindezt szivemben igazolják
Két évi emlékezetek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!
Mert nem lesz már nekem kalandom;
Pedig e nélkül a világ
Előttem úntató, kietlen,
Egyalakú, nagy pusztaság.
Ki egy országon átfuték, most
Egy kis szobában űlhetek –
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!
De sorsom egykor még ezt mondja,
Ha majd rám megbékűlve néz:
“Eredj, ahonnan számüzélek,
Légy ami voltál, légy szinész!”
Hát addig is, míg újra, elzárt
Mennyországomba léphetek:
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!
Pest, 1844. június végén
Természetes, hogy amikor már
Engem meg fognak itélni,
Lerázva testiségem kérgét,
Régen nem is fogok élni.
És mondva lesz, hogy én homályos
Voltam beszédben, iratban;
Sebaj! de az csupán azért, mert
Könnyelműség van divatban.
Magamrul én annyit tudok, hogy
Bántam dolgok nehezével,
Küzdöttem egy-egy gondolattal,
Egy-egy isteni eszmével.
Én népszerűtlen, jómagam hát
Egy más korral vigasztalom,
Idő előtt csak meg ne ölne
A fölszín és az unalom.
Ha mégis, amit nem szeretnék,
Meglenne – jól megértsetek:
Édes barátim!, engemet majd
Jó mély sírba temessetek.
Mit ugattok, mit haraptok
Engemet, hitvány ebek!
Torkotokba, hogy megfúltok,
Oly kemény koncot vetek.
Nyirbáljatok üvegházak
Satnya sarjadékain;
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.
Nem verték belém tanítók
Bottal a költészetet,
Iskolai szabályoknak
Lelkem sosem engedett.
Támaszkodjék szabályokra,
Ki szabadban félve mén.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.
Nem virítok számotokra,
Árva finnyás kóficok!
Kiknek gyönge, kényes, romlott
Gyomra mindjárt háborog;
Van azért, ki ép izléssel
Üdvezelve jön elém.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.
Hát azért nekem örökre,
Szépen békét hagyjatok;
Ugysem sok gyümölcsü munka:
Falra borsót hánynotok.
S kedvetek ha jön kötődni,
Ugy kapkodjatok felém:
A természetnek tövises
Vadvirága vagyok én.
Pest, 1844. december